MAGYAR RENDŐRMÚZEUM BARÁTI KÖRE KULTURÁLIS EGYESÜLET HONLAPJA

„Jelenünk és a jövőnk a múltra épül!”

A Magyar Rendőrmúzeum Baráti Köre Kulturális Egyesület

2019. március29-én 14 órai kezdettel az Erdőtelki Pintér Tanyán  állófogadással egybekötött, beszámoló és tisztújító közgyűlést tartott.

A meghirdetett  időpontra a közgyűlés nem volt határozatképes (nem volt meg a taglétszám 50%.-a +1fő) a közgyűlést 2019 március 29.-én 14,30 órakor az Erdőtelki Pintér Tanyán  ugyanazon napirendi pontokkal került megtartásra.

A közgyűlés Dr. Francsics Ottó elnök megnyitójával kezdődött a határozat képesség megállapítását és a jegyzőkönyvezető és hitelesítők megválasztását követően a megjelentek egyhangúlag elfogadták a napirendi pontokat.

A meghívóban szereplő napirendi pontoknak megfelelően:

1. Az elnökség beszámolóját hallgathattuk  meg a 2018. évi tevékenységről és pénzügyi helyzetéről.

Előadóvolt: Dr. Francsics Ottó elnök

2. A  vándorkiállításokról beszámoló.

      Előadóvolt: Dr. Gulyás István

3. Az aktuális elnökség lemondása

4. A jelölő bizottság elnökének előterjesztése az új tisztségviselőkre

          Előadó:Dr. Komáromi István

Jelöltek:

- Elnök: Dr. Francsics Ottó

- Alelnök: vitéz Dr. Gulyás István

- Titkár: Tóth Csaba

A jelöltek vállalták a tisztségeket és az egyenkénti szavazás kapcsán a megjelent tagság ellenszavazat és tartózkodás nélkül elfogadta a jelölteket.  

5.Az új tisztségviselők bemutatkozása

 

 

Az egyebekben  Köntös László tagtársunk ismertette a megjelent „SÖTÉT ÚT A FORRADALOMHOZ” című könyvének előzményeit és lejátszotta a Magyar Rádióban elhangzott interjújának részletét. 

Lehetőség volt a könyv  megvásárlására és dedikálására.

 Az adott könyvhöz kapcsolt Hevesi Hírportálban megjelent riport részletei:

Köntös László: „Ott álltam, a bányát már benőtték a fák. És aztán előjöttek az emlékek”

írta szerkeszto Közzétéve: 2017.01.12 Egyéb Kultúra Portré

A hevesi Köntös László 16 évesen rabokkal együtt dolgozott egy Sajókaza melletti bányában az 50-es években. Könyvet írt róla.

KAZINCBARCIKA.Személyes élménnyel indít kivételesen e cikk írója. Édesanyja gyermek volt az ’50-es években Kazincbarcikán, akkortájt építették a várost és a későbbi Borsodi Vegyi Kombinátot. Édesanyja később többször is mesélt a gyerekeinek, hogy mennyire óvták szülei az építkezéstől, mondták, ne menjen közel az ott dolgozó rabokhoz. Mert rabok is dolgoztak az építkezésen. A gyerekek izgalommal és félelemmel pillantgattak a csíkos ruhába öltözött emberekre, akikről úgy tudták, köztörvényes bűnözők. Az emlék most elevenedett fel, hogy megtudta, íródott egy könyvecske – alig 60 oldal – a kazincbarcikai rabtáborról Sötét út a forradalomhoz címmel. A szerzővel, Köntös Lászlóval beszélgetett.

Kétezer példányban jelent meg a 60 éves évfordulóra.

Hogyan jutott eszébe, hogy megírja a könyvet?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:46 éves koromig éltem Borsod megyében. Rudolftelepnél születtem, és a Borsod megyei bányákban dolgoztam. 14 éves koromban vájártanulónak mentem, de egy év után a nagyanyám elintézte, hogy felvegyenek vájárnak, így nagyon korán már három műszakban dolgoztam. Később másképp alakult az életem, elkerültem Heves megyébe, Hevesre, ott élek közel 30 éve. 2015-ben azonban nagy honvágyam keletkezett, és úgy éreztem, hogy megnézném a szülőhelyemet és ahol felnőttem, egy Sajókaza melletti nagyon elzárt kis bányatelepülést, Kacola bányatelepet. Rudolftelepről mentem át Sajókazára, de közbeesik a Szeles akna. És itt eszembe jutott, hogy ott is dolgoztam, és ott rabok is voltak. A régi lakhelyemnél szomorú szívvel láttam, hogy mára már eltúrták, nem létezik. De ahol dolgoztam, még megvannak a régi épületek. Ott álltam, és előjöttek az emlékek. Láttam, hogy még megvan a hajdanvolt rabtábor épülete, a kerítésnek is megvan egy része, de magát a bányát már benőtték a fák. Felismertem a bánya nyomvonalát, akár a bánya száját is meg lehetne keresni. És eszembe jutottak történetek. 1956-ban dolgoztam ott, 16 évesen, amikor még a rabok is ott voltak, de a történetek zömét otthon hallottam és mindenfelé a településen, szájról szájra terjedtek. Gondoltam, le kellene írni.

Mit beszéltek akkor a rabokról?

KÖNTÖS LÁSZLÓ: Az apám is ugyanitt dolgozott, amikor hazaért, mindig mesélt az anyámnak az aznap történtekről, amit mi is, gyerekek, mindig szívesen hallgattunk. Kiderült, ki miért volt elítélve, nagy részük feketevágásért, esetleg kuláklistán voltak, Szabad Európa Rádiót hallgattak, vagy valahol a rendszert szidták. Sokszor nem is volt ellenük konkrét ítélet, csak behozták őket, azt sem tudták, mikor mehetnek haza. És voltak olyanok is, akik csak néhány hónapot töltöttek ott, majd mikor lejárt a büntetésük, elengedték őket.

Köztörvényes bűnözők voltak köztük?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:Szerintem nem, egy katonaszökevényről tudok. Édesapám különböző módokon segített nekik, ők végül is jó emberek voltak. Mindig hozott a raboktól valami ételmaradékot, tudták, hogy sok gyerek van, így kenyeret, szalámivéget, ilyesmit. Apám meg néha a kenyér közé dugta a lapos­üveget, és vitt nekik pálinkát a bányába. Ha kértek, vitt mást is.

Mit lehetett róluk tudni: honnan kerülhettek a bányába?

KÖNTÖS LÁSZLÓ: Először azt gondoltam, főként alföldi parasztemberek, de később kiderült, hogy voltak az ország többi részéről, így a Dunántúlról is. Eredeti bányász nem volt köztük senki. Nem tudták volna maguk elvégezni ezt a munkát – mint a recski, hasonló rabtáborban dolgozók, akik követ törtek – ez volt az oka, hogy a bánya kétharmad részében eredeti bányász dolgozott, és melléjük lett telepítve néhány olyan ember, akik a rendszer ellenségei lettek.

Akkor, 2015-ben úgy döntött, leírja az előtörő emlékeket. Könyvet akart írni?

KÖNTÖS LÁSZLÓ: Akkor még nem. Valójában a szökések történetét szerettem volna leírni. Mert sok ilyenről hallottam, és ezek már akkor felkeltették az érdeklődésemet. Illetve mindenkiét, egy-egy eset után ugyanis hosszú ideig téma volt, hogy mi hogyan történhetett, mit hogyan tervezhetett meg az, aki rászánta magát a szökésre. Én magam is elgondolkodtam ezen, úgy 90–95 százalék lehet, hogy úgy történhetett, ahogy végül leírtam. Több jegyzetet készítettem, és ezek alátámasztására kezdtem alaposabban utánajárni a történteknek, emberekkel beszélgettem, több felvételt készítettem, és sok-sok nevet összegyűjtöttem, azokét, akik ott dolgoztak vagy épp rabok voltak. Sajnos, az akkori rabok és a fegyőrök közül senkit nem sikerült megtalálnom. Tudom, jobban utána kellett volna járnom, de Hevestől 150 kilométerre van ez a környék, és nem volt rá elég időm. De így is sok anyagot sikerült összegyűjteni, sok újdonság kiderült. Akkor nem tudtam például, hogy együtt dolgozom a meddőhányón egy úri szabóval és egy bányatulajdonossal, az utóbbinak ma már a nevét is tudom.

Azt mondja, a szökések történetei elevenen élnek önben. Hogyan történtek?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:A legfontosabb, hogy micsoda elkeseredés vehette rá ezeket az embereket arra, hogy szökni próbáljanak. Különösen azokat, akik úgy érezték, hogy igazságtalanul vannak büntetve. Talán így próbáltak bosszút állni. Pedig lehetetlennek tűnt a szökés. A tábor magas kerítéssel, szögesdróttal volt körbekerítve, és volt két őrtorony, ahol géppisztolyos őrök álltak. Az egyik toronynak meg is találtam most a helyét, le is fotóztam. Az egyik férfi, akinek sikerült megszökni – úgy beszélték a történtek után –, ártalmatlan dolog miatt ült. A gazdáknak le kellett adniuk a terményük egy részét. Becsületesen próbálták teljesíteni a beadást, de a férfi fia, egy 12–13 éves forma gyerek egy kicsit visszavett a saját, leadott búzájukból. A cséplőőr jelentette a dolgot, a maréknyi búzát meg is találták. Hiába mondta a fiú, hogy csak a galambjainak kellett, letartóztatták az apját, és elvitték. Ő volt, aki hosszú ideig tervezte a szökését: egy bányában dolgozó, kinti férfi vitt be neki darabonként kabátot, csizmát, nadrágot, ő pedig egy műszakváltásnál lecserélte a rabruháját, és kisétált a kinti dolgozókkal a kapun. Ő később – szintén beszélték, hogy – a Szabad Európa Rádión keresztül üzent a tábor századosának: „még eljön az idő, hogy felelősségre vonunk!” Egy másik férfi egy csillébe bújt. A meddőhányóra tolták ki a csilléket, ott kiborították, nem nézte senki, hogy mi van benne. Az eset után viszont megszurkálták a kimenő csilléket, állítólag volt, hogy így találtak valakit, aki szökni próbált. A legemlékezetesebb viszont az volt, amikor egyszerre négyen szöktek meg a fúrás mentén lévő aknán keresztül. Ők éjszaka mentek, később még kilencen próbálkoztak, őket viszont elfogták. Találkoztam is olyan sajókazai emberrel, aki megerősítette ezt a történetet, mesélte, emlékszik, hogy járták a falut a fegyőrök, kérdezgették, nem látták-e a rabokat.

Mi lett a sorsuk?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:Visszavitték őket. Valószínű, tárgyaláson ítélték el őket. Egyébként voltak, akik szabadultak, kaptak is némi pénzt, hiszen úgy számolták a fizetésüket, mint a többi bányásznak, csak nekik levonták a tartást, az étkezést, egyebeket. Egy kiszabadult rab egyébként nálunk lakott néhány napig, apámmal nagyon jó viszonyban volt. Most, a kutatásom során egy olyan rab nyomára akadtam, aki szabadulása után Sajókazán maradt, megnősült, sajnos már nem él.

Meddig működött a rabtábor?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:1956. december elején szűnt meg. Amikor elért a táborba a forradalom híre, zavar támadt, senki nem tudta, mi legyen. Először szökni akartak a rabok, de aztán kiderült, már nem őrzi őket senki, úgyhogy megkeresték a civil ruháikat, és eljöttek. A rabtábor kiürítésében én magam is részt vettem. Négyen voltunk, külön kellett szedni a matracokat, szét kellett szedni a vaságyakat. Az ágyak felett saját maguk által eszkábált deszkák voltak felszögezve, azon otthagyott személyes holmik, öngyújtók, naptár, zsebkés: egy zsákba gyűjtöttük őket. Farigcsáltak sok mindent a rabok, emlékszem, apám is hozott egyszer tőlük egy fából készült sasmadarat.

A nagyszüleim, édesanyám Kazincbarcikán éltek akkortájt, tőlük is hallottam a rabokról, mondták, ők építették a várost. Ugyanarról a táborról lehet szó?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:Igen, az 50-es évek elejétől volt, akit a bányába vittek dolgozni, volt, akit a városba. Ők építették a Békevárost: azaz Kazincbarcikát, annak két utcáját és a BVK-t is. 1952–53 lehetett, amikor jártam benn a városban: kalandor gyerek voltam, felkéredzkedtem a gőzmozdonyra és a teherautókra, amik hordták az anyagot az építkezéshez. A kapuhoz értünk, mondta a sofőr, hogy bukjak le, de én csak kilestem, és láttam, hogy csíkos ruhában dolgoznak a rabok. Gyerekként otthon én is féltem tőlük. Én jártam szénért, tudtam, hogy ott vannak, de nem mertem megközelíteni őket. Nem is lehetett volna, hiszen a toronyban állandóan ott volt a géppisztolyos. Benn a bányában már más volt a helyzet. Míg odakinn senki nem mert beszélni, a bányának nincs füle, sötét van, ha jön valaki, messziről lehet látni a sötétben, pislákol a karbidlámpája, ott derült ki, kik is ők valójában.

Tudták a kintiek, hogy politikai foglyokról van szó?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:Akik bejártak, azok tudták, meg azért mentek a pletykák ott is. De kinn nem mertek panaszkodni egymásnak sem az emberek.

Hogyan lett végül könyv az emlékeiből?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:Nem tudok gépelni, így az írásaimat átmásoltam nyomtatott betűre, és hol ezt, hol azt kértem meg, hogy valamennyiért gépelje le nekem. Amikor a legépelt rész készen lett, már bennem volt, hogy meg kellene jelentetni. Előbb Kecskeméten próbálkoztam – sok rab a környékről származott –, de szóba sem álltak velem. Aztán Hevesen járt vendégségben Szabó Zsolt államtitkár, aki azt mondta a polgármesterünknek, szó szerint idézem, „adjuk ki mi, ez egy marha jó könyv lesz”. Így is történt. Akkor nem is gondoltam, hogy apropója lesz, a 60. évforduló. Május volt ez idő tájt, összerakosgattam az anyagot, fényképeket készítgettem, leadtam. Ha tudom, hogy hónapok múlva jelenik csak meg, tovább bővítem, mert gyarapodott még a nyersanyagom.

Kapott valami visszajelzést a megjelent könyvről?

KÖNTÖS LÁSZLÓ:Kétezer példányban jelent meg. Szép könyvbemutató volt, Hevesen sokan ismernek, így sokan voltak rá kíváncsiak. Október 23-án egy kiállítás megnyitóval kötötték össze az ünnepséget és egy másik könyvbemutatóval, a helyi múzeum munkatársának is megjelent egy kötete a hevesi emberek forradalomban való részvételéről.

 

 

 

Vándorkiállítások aktuális helyszinei:

Kisebb -  2019.02.17- től Miskolc-i Rendészeti Szakközépiskola

Nagyobb – Miskolc-i Rendészeti Szakközépiskolában

Tervezett rendezvényeink 2019. év

2019. évi terveink:

  • Az előző évben elkezdett programjaink közül a nagyobbik rendvédelmi kiállítás - amely a polgárőrség és a hadtörténet anyagával van kiegészítve - a kisebbik kiállítás,- amely a rendvédelem és az IPA Heves Megyei Szervezet anyagával és egy komplett csendőr őrszobával van kiegészítve, vándor kiállításként járja az országot.
  • HTBKOSZ segítségével létrehozott 1848-as emlékhelynek további karbantartása és az ott tartott ünnepségeken való részvétel is fontos számunkra.
  • Egyesületünk legfontosabb eseménye a közgyűlés, melyet 2019 április 05én tartunk.
  • 2019 július 9-16 között,7 nap /6 éjszaka/ utazást szervezünk Albániába,szintén az IPA Heves Megyei Szervezettel közösen.
  • 2019. július26.-án lecsófőző versenyt szervezünk.
  • Ebben az évben is támogatjuk az IPA Heves Megyei Szervezete által 2017. augusztus 03-án , Tiszanánán megrendezésre kerülő kerékpár teljesítménytúrát.
  • 2019. október 05.-én szintén az IPA Heves Megyei Szervezettel és az RKSZ-el (Rendészeti Kiképzők Szövetsége) közösen bált szervezünk.
  •  Szervezeti élet keretén belül minden negyedév keretében elnökségi ülést tartunk.

 

Elérhetőségeink:

Levélcím: 3360 Heves, Szerelem Alfréd út 25.

Dr. Francsics Ottó elnök mobil:+36 20 9390291 E-MAIL:

fran.otto@t-online.hu

franotto@t-online.hu